"Katonaportrék a századvégről" – Kulcsár Edmond első éves hallgató recenziója
Manapság nem kötelező a fiatal férfiak számára a sorkatonaság teljesítésére, így nehéz dolgunk van, amikor a katonaságról mint intézményről kell beszélnünk, hiszen minderről csak a szülők, nagyszülők meséiből, esetleg különböző irodalmi művekből, történelemkönyvekből szerezhettünk tudomást. Azonban több olyan, a katonalétből merítkező szépirodalmi mű áll rendelkezésünkre, amelyek szereplőiket, ezek cselekedeteit és a felettük álló rendszerhez való viszonyukat mutatja be, egy olyan atmoszférát hozva létre, amely nemcsak a katonaságot mint intézményt mutatja be, hanem egy rendszert és egy korszakot is hitelesen ábrázol. Ilyen alkotásnak tekinthető Benő Attila Egy század arcai című verseskötete is.
A mű tematikáját tekintve lírai arcképek ábrázolása, az 1980-as évek romániai hangulatát idézi az olvasó számára, majd a kommunista rendszer elnyomó hatalmát, valamint a versekben bemutatott “képzetlen század lusta kamaszainak” viszonyulását a katonaság intézményéhez. A szerző szerint (aki egyben nyelvész és egyetemi tanár is) a kötet egy, úgynevezett “adósság” a katonaságban megélt emlékeinek, tapasztalatainak, azaz döntő részben valós elemeken alapszik, amit a hatáskeltés érdekében alakítanak csak néhol fikciós tevékenységek. Így egy fajta kordokumentumként is olvasható a kötet.
A Prológus című első vers bevezet minket az előbb említett atmoszférába, ahol egy századnyi, “a hon védelmére alkalmatlan” fiatal közlegény sorsával szembesülünk, amint azok “kényszer-szolgálatban” találják magukat. A vers remekül indít, s már a legelején fokozza a fiatalok szemszögéből megjelenő, kiszolgáltatottságban rejlő kegyetlenséget azzal, hogy jelen van a szabadulás felé irányuló vágyakozás, és tudatosul bennük, hogy az események maradandó lelki sérülésekkel fognak járni. Ezt követően kezdődik el az egymással állandó párbeszédet folytató, egymásra utaló versek karaktereinek a bemutatása azáltal, hogy a vers beszélője leírja számunkra azok főbb tulajdonságait, cselekedeteit, vágyait és a többiekhez való viszonyát. Huszonegy alakkal találkozunk, ezek mindegyike meghatározó szereppel bír a katonaság és a kor reprezentálásában, azonban úgy éreztem, az újoncok közül néhányan mégis kiemelkednek a többiek közül. Ilyen volt számomra a Diák karaktere, aki a költő önarcképeként jelent meg, s aki „a hadi üzenet helyett zűrzavar-verset ütöget”. Ez a számomra kulcsfontosságú szereplő sok más helyen is megjelenik. Ezek közül talán a legfontosabb a Kázmér, az írnok című versben való jelenléte, ahol Kázmérral együtt kezdenek verset írni, aki inkább alteregóként működik. Egy másik kiemelkedő személy Gábriel, aki azért jelentős karakter a műben, mert ő az, aki bizonyos módon megjeleníti a kor rendszerének szigorát és azt, hogy aki kiemelkedő láncszemként helyezkedik is el a láncban, egy pillanat alatt elbukhat és felemésztődik a rendszer szabályai által. Gábriel a Szabad Európa rádió adását hallgatva lebukik, elveszíti „az erdélyi szilvalével” elért kivételezés kitüntetettségét és a „bukott angyal” sorsára jut.
Mindemellett meg kell említenem a hatalom embereit (Szénafű, Simaképű, Mutuj), akik büntetések kiróvásával és erős szigorukkal mutatják be a kommunista rendszer működésének mikéntjét. A Gábriel megnevezésében való változás mutatja talán a legjelentősebben, a karakterek beszélő nevein kívül (Mutuj, Lunguj, Szénafű káplár, Simaképű stb.), a szövegek alaphangvételét: az iróniát.
Az Epilógus érdekes módon zárja a kötetet: elérkezik a várva várt szabadulás, mindenki elkezdheti élni a saját civil életét, mégis „a szabadság mosolyára árnyék vetül”, valamiért a szabadulás öröme eltompul. Amikor a katonai század munka-századdá alakul, felvetődik a kérdés, hogy valóban szabadok lettek-e, vagy a szabadság ilyen értelemben mindig jövő idejű marad.
A kötet műfaját illetően nehezen tudtam eldönteni, hogy hová is soroljam, ugyanis az olvasásakor egy nagyon erős narratív szálat fedeztem fel az egész mögött; sok esetben úgy éreztem, a kötetnek inkább elbeszélője van, mintsem lírai énje, valamint ezt a bizonytalanságot erősítette az is, hogy a prológus és epilógus általi keretezés a regény strukturális tulajdonságaira emlékeztetett. Olyan benyomásom volt, mintha egy jól kidolgozott, tartalmas versesregényt olvastam volna. Ezek mellett azonban mégiscsak egy olyan erős lírai vezetése van a kötetnek, hogy semmiképp sem sorolható az epikus műfajok közé.
Végeredményben Benő Attila kötete egy olyan lírai korrajzként olvasható, amely a Prológus és Epilógus által keretezve, szereplők bemutatásán keresztül és az irónia eszközének használatával nagyszerűen reprezentálja az 1980-as évek kommunista Romániájának miliőjét, a fiatal férfiak katonasághoz való viszonyulását az adott rendszerben, valamint a kiszolgáltatottság érzését.
Kulcsár Edmond, magyar–angol szak, I. év
